Este volt. A Hercegnö magányosan üldögélt toronyszobája ablakában. Finom selyemruhája lágyan omlott teste köré, puha fészket építve az ablak párkányára. Haja néhol takarta apró, gömbölyded vállait. Egy-egy rakoncátlan tincs még az arcát is megsimogatta. Karjai összekulcsolt lábain pihentek. Kinn a meleg nyár esti fényei ragyogtak. A csillagok apró kis mécsesként világlottak az égen. Egyetlen társa a Hold volt. Álmodni jött, s a Hold cinkosként kacsintott reá a magasból, miközben fényével beragyogta az apró toronyszobát. A Hercegnő magányos lelkében öszinte vággyal élt az áhított boldogság. Az a boldogság, mely eget-földet rengetö erövel érkezik és marad nála örökké. Az a boldogság, melyet úgy hívnak mikor érkezik, hogy szerelem és mikor ott marad nem más, mint a szeretet. Vágyott rá, hisz volt már Úrfi, aki nála járt, de nem hagyta rá szívét. Egyre erősebben érezte hiányát álmai Hercegének. Magányos estéin álmodni járt az ablak elé. Olyankor szempillájára pillangók szálltak és az álmodozás pihéit szórták reá. Ezen az estén is így történt. A kastély és az udvar is elcsendesedett. Nem maradt más csak a Hold, aki mindig társa volt ezeken az éjszakákon. Csukott szemei mindig ugyanazt az álmot látták...
A távolban a végtelen dombok és hegyek között út vezetett a kastély felé. Hosszú és kanyargós út. Keskeny és göröngyös. Akár az élet. Ahol az út a kastély felé fordult, égig emelkedő ciprusok sorakoztak a két oldalán. Magas, kecses fák kísérték a kastély felé igyekvőket. Alattuk apró kis kiváncsi virágok nyíltak és etették a rájuk rebbenő szines pillangókat. A fák sorát a kastély kapuja zárta. A kapu, mely biztosan védte a szép Hercegnő finom lelkét. A kapu, melyen ha átjutott is valaki, még sosem maradt sokáig. Magas, fényes és erős kapu volt. A Hercegnő családja építette. Ajtaja nem nyilt könnyen...és néha még csikordult is egyet. Ám a Hercegnő álmaiban élt egy daliás Herceg, aki erős, izmos karjával és öszinte, tiszta szeretetével könnyen kinyitja ezt a kaput és megtett hosszú útja végén bebocsájtást nyerve elnyeri a Hercegnő szívét. A Herceg mindig csodaszép paripán jött. Egy igazi almásderesen. Ez volt a Herceg lova. Már messziről hallotta a paták dobogását és várva várta azt a pillanatot, amikor a Herceg megáll a kapu előtt. Egyszerű ruhája nem engedte megtéveszteni a Hercegnőt. Nem volt színes, nem volt hivallkodó. Lován nemes egyszerűséggel ült és szavai halkan, csendesen nyugtatták az almásderest.
